A Challenger űrrepülőgép tragikus körülmények között elhalálozott legénysége ma is él, és köszöni jól van?


A Challenger űrrepülőgép 1986. január 28-án, a felszállást követő 73. másodpercben darabjaira hullott. A hivatalos vizsgálat szerint a tragédiát az egyik szilárd gyorsítórakéta hibája okozta. A szigetelésének eresztése miatt átégette a központi hajtóanyagtartályhoz csatlakozó illesztést, majd a rakéta a hossztengelye mentén elfordulva orrával átszakította a hatalmas oxigén- és hidrogéntartályt, a folyékony halmazállapotú anyagok kiszabadultak, elkeveredtek és felrobbantak. A fedélzeten tartózkodó hét űrhajós szörnyethalt. A hivatalos álláspont már akkoriban is elfogadhatatlan volt számomra, részletesen meg is cáfoltam. A filmfelvételek tanúsága szerint a robbanásnak egészen más oka volt, ráadásul, a katasztrófa során az űrkabin egyben és sértetlenül maradt, később az Atlanti-óceán vizébe hullott. A személyzet tehát túlélhette a katasztrófát.


Az Egyesült Államokban lelkes kutatók nemrégiben ismét elkezdték magukat beleásni ebbe a rendkívül izgalmas témába. Bizonyára ők sokkal jobban, úgymond „testközelből” is megtapasztalhatják a NASA tömegbutító politikáját, és a lehetőségükre álló eszközökkel harcolnak is ez ellen, illetve ahol tudják, leleplezik. Tevékenységük oly sikeres, hogy a lakosságnak mára már a harmadrésze sem hiszi el, hogy az Apolló-program keretében valaha is amerikai űrhajósok léptek volna a Hold felszínére. Szeretném meghívni az olvasót egy gondolatébresztő írás végigkövetésére, eredményeképpen annak megfontolására, vajon (majdnem) valamennyi áldozata az 1986-os Challenger tragédiának napjainkban is életben lehet-e? A téma elemzése egyben abban is segíthet bennünket, hogy kissé mélyebbre lássunk, és jobban megértsük a kormányzati mechanizmusokat, azt az elképesztő arcátlanságot és arroganciát, ahogy megnyilvánulnak, pl. az „áldozatgyártás” módszerével.

Az események feltárása teljes részletességgel a cluesforum internetes oldalon érhető el. A téma jelen esetben meglehetősen felkavaró, és ezért minden lehetséges módon utána kell járni az elérhető ismereteknek.

A kutatás elején a személyzet két női űrhajósának igyekeztek elsősorban nyomába eredni. Judith Resnik űrhajósról, és Christa McAuliffe tanárnőről van szó. Az utóbbi lett volna az első tanár a világűrben. Könnyedén sikerült igazolni, hogy mindkét „NASA mártír űrhajósnő” köszöni szépen jó van, él és virul. Mindketten a jogtudományok oktatása területén helyezkedtek el, ráadásul – és ez valóban elképesztő! – továbbra is a saját nevüket használják, pontosan azokat a neveket – keresztnevet és családi nevet is beleértve -, melyek révén világszerte ismertté váltak.

Judith Resnik. Egykor, szkafanderben, és ma, a Yale Jogi Egyetem tanáraként.

Annak idején számos fotó és videófelvétel készült róluk, a mai fénykép- és videóanyagok legszigorúbb összevetése mellett határozottan kijelenthető, még testbeszédük, legapróbb gesztusaik is tökéletesen megegyeznek „NASA mártír” társaikkal, a kéztartásuk, a mosolyuk, de még az arcukon látható markáns „karakterráncok” is, sőt az ujjaik is milliméter pontossággal megfelelnek a régi felvételeknek, s

Természetesen arányaikban is egyeznek. Judith Resnik a Yale Jogi Egyetemen tanít, Sharon (Christa) McAuliffe pedig a Syracuse Jogi Egyetemen. Természetesen mindkettőjük életkora szintén pontosan megfelel annak, amit elvárnánk tőlük 29 évvel az űrrepülőgép felrobbanását követően.

Christa McAuliffe tanárnő. Egykor, repülős ruhában, és ma, a Syracuse Jogi Egyetemen.

Mit mondhatunk el az űrrepülőgép fedélzetén tartózkodó öt férfi űrhajósról – kutatásunk jelenlegi szintjén?

Akire sikerült rábukkanni Michael J. Smith, elképesztő hasonlóságot mutat a Challenger pilótájához, Michael J. Smithhez (természetesen a közel 30 éves időtartamot hozzátéve), jelenleg 69 éves, ugyancsak nagyszerűen érzi magát, a Wisconsin Egyetem tanára. Adatai megtalálhatók az Egyetem honlapján. A Challenger pilótájának napjainkban 69. életévében kellene járnia, nos, a wisconsini egyetemi tanár éppen ennyi idős. Ugyanezen az egyetemen tanít egyébként Kevin Barrett és Jim Fetzer, akik számos előadást tartottak már a 9/11 konspirációval és egyéb „őrült dolgokkal” kapcsolatosan.

Michael Smith, a Challenger űrrepülőgép pilótája. Egykor, és ma a Wisconsin Egyetemen.

A következő, sikeresen felkutatott személy Richard Scobee, aki rendkívüli módon hasonlít – természetesen az időközben eltelt három évtizedet figyelembe véve – a Challenger űrrepülőgép parancsnokához, Richard „Dick” Scobeera. Ugyancsak jó egészségi állapotnak örvend, vezérigazgatóként dolgozik a „Cows in Trees” vállalatnál. A vállalat honlapján felbukkan egy rakéta-meghajtású tehén, amint füstcsíkot rajzol az égre, meglehetősen hasonlatosat ahhoz, amilyent a Challenger űrrepülőgép elszabadult szilárd rakétái hagytak maguk után.

Semmiképpen sem tekinthető „mellékes körülménynek”, hogy a Challenger parancsnokának fia, Richard W. Scobee, dandártábornok az Egyesült Államok Légierejénél, a NORAD Műveleti Központjának igazgató-helyettese. Éppen ezt a részleget hibáztatták a 9/11 alkalmával eltérített repülőgépek elfogásának elmulasztásával. Kicsi a világ.

Richard Scobee, a Challenger űrrepülőgép parancsnoka. Egykor, és ma, a „Cows in Trees” vállalat vezérigazgatójaként.

A következő két személy esete kissé bonyolultabb. (Jelenleg is élő Challenger-utasokról van szó természetesen.) Két hasonmással lenne dolgunk, akik azt állítják magukról, hogy a Challenger mártírjainak fivérei? Ez még rendben is lenne, ám a hasonlóságuk elképesztő mértékű az 1986-ban eltűnt testvéreikhez képest. Testbeszéd, gesztusok, arcvonások, fogak „csámpássága”, stb. Lehetséges, hogy csupán ők állítják, hogy testvéreik a tragédiában elhunytak? Egyébként pedig saját maguk „testvérei”? Ronald McNair – Carl McNair, valamint az Ellison Onizuka – Claude Onizuka párosról van szó.

Ronald McNair – és testvére és hasonmása Carl? Vagy ő saját maga?






Ellison Onizuka – és testvére és Claude? Vagy ő saját maga?




Gragory Jarvis nyomára nem sikerült rábukkanni, ő jelenleg 76 éves lenne.

Ennyit sikerült – eddig – felderíteni ebből az elképesztő történetből. Természetesen az első teendőm az volt, hogy a közvetlenül az állítólagos túlélőkhöz fordultam elektronikus levélben, megkérdezvén röviden, mi a véleményük erről az egészről. A levelek egy része kapcsán az olvasási visszaigazolás eljutott hozzám, ám egyik résztvevő sem érezte úgy, hogy válaszra kellene méltatnia. Hasonlóképpen jártak mindazok is, akik más országokból próbálkoztak. A címzettek helyében – minimum – felháborodottan utasítottam volna vissza ezeket a „vádakat” és kikértem volna mindezt a „NASA mártírok emlékeinek meggyalázása” címén. Semmi ilyen nem történt. Egészen pontosan: semmi sem történt.

Amikor az Apolló Hold-csalás történetet feldolgoztam, úgy véltem, a NASA nem sűrűn követ el ilyen mértékű átverést. A Challenger űrrepülőgép kapcsán a hivatalos vizsgálattal nem értettem egyet, teljesen nyilvánvaló volt, hogy a végzetes robbanás az űrrepülőgép rakteréből indult ki, köze nem volt a szilárd rakéták szigetelésének átégéséhez, mely jelenség tucatszor előfordult korábban is.

A Columbia űrrepülőgép 2003-ban, a visszatérésekor bekövetkezett széthullására a hivatalos magyarázat a „fellövéskor az űrrepülőgép szárnyfelületébe vágódó jégdarabokat” nevezte meg a katasztrófa okául. Állítólag, ezek a jégdarabok átlyukasztották a szárnyat. Azt nem említették, hogy a megelőző 106 db űrrepülőgépes fellövés során ilyesmi soha sem fordult elő, jóval nagyobb hidegben sem. A Columbia űrrepülőgépet egyébként az automatikus űrvédelmi rendszer lőtte le. Visszatérésének napján volt a Superbowl döntő, ezért kapcsoltak automata üzemmódra. (Az űrrepülőgépen – akkoriban – még nem volt ellenség-barát felismerő rendszer!) A leszálláshoz készülődő az űrrepülőgépre először lézerrel lőttek, ennek következtében az egyik futóműháza sérült meg, ám tovább tudott repülni. Végső csapásként két föld-levegő rakétát küldtek rá Texas állam területéről. A videó felvételeken tökéletesen tisztán látható, amint az egyik rakéta utoléri a Florida felé közelítő gépet, majd egy villanás jelzi: el is találta azt…

Következtetésképpen levonható – amit már évtizedek óta tudunk – a NASA szemrebbenés nélkül meghamisítja a tényeket. Már réges-régen nem az emberi civilizáció határainak kiterjesztésén fáradozik, nem végez úttörő munkát a világűr meghódításában, ellenkezőleg, az eget is lehazudják…

Forrás: http://aranylaci.hu/challenger-reloaded/challenger-reloaded.htm