Fenyegetés a világőrbűl


A nyolcvanas évek elején új korszak köszöntött be a két földi nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió katonai stratégiájában. A hidegháború végével eltűntek a korábbi ellenségképek, így a katonai tervezők is új veszélyek, kihívások felé fordultak. Az USA kormánya például többek között egy jövőbeni űrháború lehetőségét vette fel a biztonsági szempontok közé, és azóta is egyre látványosabban fejleszt egy olyan védelmi rendszert, amely tagadhatatlanul a világűrből támadó objektumok ellen nyújthat csak megfelelő védelmet.



George W. Bush elnök megválasztása óta meglepő határozottsággal állt ki az új amerikai rakétavédelmi programmal kapcsolatos elképzelések mellett, sőt nemrég az orosz nemzetbiztonsági tanács is felvetette egy „kozmikus csapat” elnevezésű fegyvernem felállításának ötletét. A világ többi országának képviselői, a sajtó és a közvélemény mindeközben kíváncsian várja a fejleményeket. Arra a kérdésre ugyanis, hogy valójában kitől vagy mitől is akarnak minket megvédeni a világűrbe telepítendő védelmi rendszerek, eddig egyik fél sem szolgált kielégítő hivatalos magyarázattal. Egyre több jel mutat azonban arra, hogy a kulisszák mögött, titkos kutatólaboratóriumokban és a világtól elzárt katonai támaszpontokon napjainkban is folyik a fegyverkezési verseny. Igaz, a földi hatalmak már hosszú ideje nem egymás ellen, hanem egy jóval hatalmasabb, űrből támadó ellenség visszaverésére szövetkeznek. 

Jelentés a földönkívüliekről

A második világháborút követő években az Egyesült Államok kormánya számos olyan váratlan eseménnyel szembesült, amelyek megjósolhatatlanul változtatták meg jövőjét, és ezzel együtt az emberiség jövőjét is. Az USA kifejlesztette, használta, és ekkor még egyedüli nemzetként birtokolta az atombombát, amely egymagában képes volt bármilyen potenciális ellenfelet vagy akár magát a Földet elpusztítani. Ebben az időben az Egyesült Államok rendelkezett a legeredményesebb gazdasággal, a legmagasabb életszínvonallal, a legélénkebb nemzetközi kapcsolatokkal, valamint birtokolta az emberiség történelmének leghatalmasabb és leghatékonyabb hadseregét.

Így csak elképzelni lehet azt a zavarodottságot, amikor az amerikai kormány 1947-ben arról értesült, hogy egy idegen lények által vezetett űrhajó zuhant le az új-mexikói sivatagban. Az ezt követő hat évben, 1947 januárja és 1952 decembere között egyes források szerint legalább tizenhat lezuhant vagy leszállt idegen jármű, hatvanöt földönkívüli holttest és egy élő idegen került a kormány birtokába. Az UFO-észlelések száma olyan nagymértékben megugrott, hogy azok komoly kivizsgálása az akkori eszközökkel egész egyszerűen lehetetlen volt. A biztonsági intézkedéseket szigorúbbra vették az atombomba előállítására létrehozott Manhattan-tervezet számára foganatosítottaknál is. Emellett 1952 novemberében, Truman elnök közvetlen utasítására létrehozták a szigorúan titkos Nemzeti Biztonsági Ügynökséget, vagyis az NSA elődjét, amelynek egyik fő feladata az emberi és idegen kommunikáció és adások megfigyelése volt hírszerzési célokból, természetesen a földönkívüliek jelenlétének teljes titokban tartásával.

Az amerikai légierő Project Sign elnevezésű titkos csoportja – amelyet az egyre szaporodó UFO-jelenségek elemzésére hívtak életre – hosszú hónapokon át tartó vizsgálatok után készítette el első jelentését. Az észlelések összegzése és általánosítása után a Project Sign tudósai és felderítő tisztjei arra az egyöntetű végkövetkeztetésre jutottak, hogy az UFO-k földönkívüli űrhajók, amelyek számunkra ismeretlen céllal figyelik meg a Földet. Titkos jelentésükben – amely később az amerikai űrfegyverkezési program egyik kiindulópontja volt – leszögezték: „Egy minket látogató magasabb rendű civilizáció képes megfigyelni azt a tényt, hogy a Földön már atombombák léteznek, egyidejűleg az űrhajók, a hordozóeszközök és a rakétatechnika gyors fejlődésének korszakában vagyunk. Ennek alapján arra következtethetünk, hogy a Földön kívüli megfigyelők egyre gyakoribb és fenyegetőbb látogatásával kell számolnunk.”

1952-ben, amikor UFO-k legalább három ízben jelentek meg tömegesen az Egyesült Államok fővárosa felett, a hadsereg finanszírozása az amerikai költségvetés legnagyobb tételét jelentette. A hadsereg elsődleges kötelessége volt, hogy az ország légterének megfigyelésén túl ellenőrizzen minden felbukkanó azonosítatlan tárgyat. Az UFO-kat azonban képtelenek voltak ellenőrzésük alatt tartani. Ilyen körülmények között merült fel: elismerjék-e, hogy a hadsereg nem tudná megvédeni Amerikát egy idegen faj esetleges támadása esetén, vagy inkább tagadják le a jelenség létét is, miközben megpróbálnak a lehető leggyorsabban kidolgozni egy védelmi stratégiát? Az amerikai kormányzat ez utóbbi megoldást választotta, és a kiélezett fegyverkezési verseny kellős közepén felvette a kapcsolatot a Szovjetunióval, hogy – ha szükséges – együtt foghassanak össze egy minden eddiginél veszélyesebb közös ellenség ellen. A Földön leszálló idegenekről ugyanis hamar bebizonyosodott, hogy egy esetleges űrből jövő támadásuk hatalmas veszélyt jelentene az egész emberi fajra. 

Szerződés az idegenek ellen

A két szuperhatalom 1966 novemberében a védelmi stratégia egyik első lépéseként megkötötte a történelem egyik legkülönösebb egyezményét. Ennek értelmében az USA és a Szovjetunió közös erővel lép fel minden, a világűrből érkező fenyegetés ellen. Több mint elgondolkodtató, hogy ez az egyezmény a hidegháború legdermesztőbb időszakában született meg a két, látszólag egymással ádázul vetekedő óriás között. Sokan a Földet fenyegető üstökösökkel és őrült tempóban száguldó kisbolygónyi szikladarabokkal próbálták magyarázni ezt a hirtelen támadt, példa nélküli barátkozó kedvet, de ez – az akkori politikai felfogást és helyzetet ismerve – nem volt több könnyen megdönthető áligazságnál. Ebben az időszakban ugyanis egyetlen természetes objektum sem fenyegette a Földet, és a két hatalom annál jóval önérzetesebb volt, hogy egy még nem realizált veszély elhárításának érdekében kezet fogjon egymással. Nehezen hihető, hogy a szovjet pártvezetést vagy a kongresszust rá lehetett volna bírni, hogy egy egyelőre nem is létező vészhelyzet kapcsán beismerjék: éppen a legnagyobb ellenségük segítségére van szükségük. Ráadásul valóban nem fenyegetett egyetlen légi objektum sem azzal, hogy még ebben az évszázadban bolygónkba csapódik. Ha ez így lett volna, akkor most vagy nem olvashatnánk ezt az írást, vagy a veszélyt sikeresen elhárító hadművelet tényéről szerezhettünk volna tudomást.

Ez az egyezmény bizony kifejezetten azzal a céllal született meg, hogy egy nagyon is létező veszély elhárítása érdekében lépjen fel együtt a két nagyhatalom. Ez a veszély pedig nem volt más, mint az idegenek jelenléte. Fenti előzmények után, 1971-ben egy újabb, még szorosabb – és immár egyáltalán nem titkos – egyezmény született az Egyesült Államok és a Szovjetunió között, amelynek értelmében ettől kezdve mindkét félnek hivatalosan informálnia kellett a másikat a saját légterében előforduló azonosítatlan objektumokról.

Érdemes áttekinteni, hogy a Szovjetunió és az Egyesült Államok a hidegháború időszaka alatt milyen komoly erőfeszítéseket tett a világűrben használandó különböző fegyverrendszerek kifejlesztése és alkalmazása terén. Talán nem véletlen, hogy amíg az USA kifejezetten a levegőből indított, célpontnak ütköző irányított rakéták tervezésére és megépítésére koncentrált, addig „ellenfele” olyan gránátokkal töltött gyilkos műholdak mellett tört lándzsát, amelyek a keringési pályán várták volna a bevetési parancsot. Mindkét hatalom felvetette a nukleáris robbanófejek alkalmazásának ötletét is, ám ez a téves indításoktól való félelem miatt végül egyik oldalon sem valósult meg.

A hatvanas évek közepére körvonalazódott, hogy a szovjetek legalább három fő, a világűrre irányuló fegyverkezési program végrehajtását tervezik. Valamennyi variáció azon a közös koncepción alapult, hogy nukleáris fegyvereket kell a világűrbe juttatni Föld körüli pályára – és aztán várakozni a megfelelő pillanatra, amikor alkalmazhatják is őket egy esetleges földönkívüli támadás esetén. A rendszert eleve úgy tervezték meg, hogy bármiféle emberi beavatkozás nélkül döntse el a megfelelő védekezés módját, és indítsa el az erre kijelölt elhárítórakétákat, azután pedig lehetőleg minél magasabban pusztítsa el az ellenséges célpontokat. Az amerikaiak előtt mindemellett számos olyan légvédelmi lézerberendezés létezése is ismert volt, amelyeket a szovjetek alkalmassá tettek Föld körüli pályán keringő mesterséges vagy azonosítatlan égitestek bizonyos elemeinek megrongálására. De fontos megjegyezni, hogy ekkoriban még sem a Szovjetunió, sem az Egyesült Államok nem rendelkezett olyan technikai berendezéssel, amely képes lett volna világűrbéli célpontokat lézersugarak segítségével megsemmisíteni.

Csillagháborús fegyverek

Az 1977-es tudományos-fantasztikus sikerfilm után csillagháborúsnak nevezett ötlettel 1983-ban Ronald Reagan állt elő, és sokan ma is azt tartják, a hangzatos – ám végül megvalósíthatatlannak bizonyult – program meghirdetése kulcsszerepet játszott abban, hogy a nagyhatalmi viadalban a Szovjetunió bedobta a törülközőt. Az űrvédelmi tervek továbbra is benne maradtak az amerikai katonai gondolkodásban, s megvalósításuknak mind a mai napig az szabott gátat, hogy egy rakétapajzs felépítése ellentétes lenne az 1972-ben Richard Nixon és Leonyid Brezsnyev által aláírt szerződéssel.

Az elmúlt évben azonban – akárcsak a hatvanas évek közepén – hirtelen meglepő gyorsasággal kezdett közeledni egymáshoz az USA és Oroszország álláspontja az űrfegyverkezési terveket illetően. A két elnök váratlan és sokak számára érthetetlen egyezségre jutott arról, hogy a hadászati támadó és védelmi fegyverrendszerek kérdését a továbbiakban közösen együttműködve kell megoldani, és ennek szellemében hamarosan intenzív tárgyalásokat kezdenek.

Az Egyesült Államok egyre komolyabban készül egy földönkívüli ellenséggel vívott háborúra. Ezt bizonyíthatja az a közelmúltban végrehajtott szimulációs hadgyakorlat is, amelynek keretében az amerikai hadsereg 250 harcosa vonult öt napra egy Colorado Springs melletti szupermodern katonai támaszpontra. A belőlük képzett két hadsereg kizárólag fegyverekkel felszerelt mikro műholdakat, rakétákat és lézerágyúkat használt egymás ellen. Az átfogó gyakorlat – amelynek eredményeit természetesen azonnal titkosították – nyilvánvaló célja annak eldöntése volt, hogy az amerikai hadsereg milyen eszközökkel és hogyan harcolna az űrben egy 2017-ben kirobbant konfliktus során. A hivatalos – meglehetősen felületes – magyarázat szerint az Egyesült Államok új, több tízmilliárd dolláros (!) űrprogramjának célja azoknak az országoknak az elbizonytalanítása, amelyek esetleg meglepetésszerű rakétatámadást akarnak intézni az USA és szövetségesei ellen. Igaz, az egykori hatalmas ellenfél, Oroszország ma már aligha tudna bármit is szembeállítani az amerikai csillagháborús tervvel: jelenleg hadrendben lévő rakétáik zömét 2010-ig ki kell vonniuk a használatból, az orosz katonai költségvetésből pedig nem futja ezek tömeges pótlására.

S hogy az amerikai hadsereg miért nem a hagyományos, évszázadokon át használt fegyvereket alkalmazná egy esetleges űrbéli támadás visszaverésére? Bár a földi harci események során lövedékek használata meglehetősen bevett gyakorlat, az űrben minden egészen másképp működik. Mivel nincs atmoszféra és gravitáció, a lövedékek szokatlanul viselkednek. Alacsony keringési pályán a legtöbb golyó eléri a légkört, ahol stabil keringési pályára állhat. Így nem zárható ki annak az esélye, hogy a lövöldözőt utolérik a saját lövedékei. Az eddigi kísérletek azt sugallják, hogy a lövedékeket a következő néhány évtized során a lézerek, részecskesugarak vagy éppen az elektromágneses ágyúk váltják majd fel. Ezek nélkül valószínűleg teljesen esélytelenek lennénk egy nálunk jóval fejlettebb civilizáció támadni szándékozó képviselőivel szemben.

Az elektromágneses fegyverek első nemzedékének prototípusait – amelyek intenzív rádióhullámok segítségével bénítják meg a céltárgy elektromos rendszerét – már megépítették és ki is próbálták. S míg egészen mostanáig a lézerágyúkat is csak a hatótávolság tesztelésére és bemutatók céljából építették, az amerikai csillagháborús tervek felélesztése után ezek az eszközök hamarosan feljuthatnak az űrbe is. Az USA hadserege már másfél évtizede kísérletezik lézerekkel az Új-Mexikó államban található White Sands kísérleti telepen, és jelenlegi változatában alkalmas arra, hogy végzetes károkat okozzon bármilyen optikai berendezésben. A katonai műholdak felfegyverzése szintén szerepel az amerikaiak hosszú távú űrprogramjában. Hiszen míg a földi fegyverrendszerek csak akkor képesek lecsapni, ha hatótávolságon belül ér a célpont, addig egy műholdnak elég ideje maradhat a megelőző lépések megtételére.

Egyre nyilvánvalóbb, hogy az évtizedek óta folyó titkolózás és hivatalos félretájékoztatás ellenére az amerikai fegyverkezési program nem csupán egy-egy földi ország ellen irányul. Sokkal valószínűbb, hogy az Egyesült Államok – immár Oroszországgal karöltve – egy, a hidegháború óta fenyegető külső ellenséggel szemben ragaszkodik több mint negyven éve egy Föld körüli rakétapajzs létrehozásához. Ettől még nem feltétlenül kell tartanunk egy idegen faj inváziójától, hiszen ha ez lenne a cél, akkor már sokkal korábban sor kerülhetett volna rá. Mégis minden jel arra mutat, hogy egy jövőbeni földönkívüli támadás lehetősége egyre komolyabban foglalkoztatja az Egyesült Államok és Oroszország katonai vezetését. A két nagyhatalom tehát valódi csillagháborúra készül – a kérdés már csupán az, hogy ennek kirobbanása mikorra várható.


Forrás:http://idegenzona.blog.hu/2014/06/07/fenyegetes_a_vilagurbol
PRUSINSZKI ISTVÁN