A "Vörös bolygó" - vagy valami egészen más?

Ismét a Mars. Nagyon sokat beszélünk, olvasunk róla, de  úgy tűnik soha nem unjuk meg. Még mindig kimeríthetetlen forrása a különböző elméleteknek, fikcióknak. Az alábbi "jelentés" mikroszkópikus részletességgel tárja elénk a tényeket, hivatalos álláspontokat egyaránt. Mivel elég terjedelmes írásról van szó, ezért három részre bontottam. Remélem eléggé felkeltei e téma iránt érdeklődők  figyelmét, mivel a következő részek is hasonlóan izgalmasak, sőt...... (C.Kis)

A hivatalos adatok szerint a Mars rendkívül hideg, száraz, poros világ, hatalmas homokviharokkal, ritka légkörrel, csontig hatoló jeges fagyokkal, az élet mindenféle - általunk ismert - formájára halálos fenyegetést jelentve. De valóban ez az igazság, vagy pedig évtizedek óta - szánt szándékkal - hamis adatokat sulykolnak belénk?

A fenti - hivatalos  - álláspont, a Marsról nyilvánosságra hozott sok tízezer felvétel, a távcsöves megfigyelések, a színképelemzések, a bolygó légköri viszonyairól megjelent ismeretek, stb. fényében teljességgel tarthatatlan, hiszen immár tagadhatatlan a „vörös” bolygó egének ragyogó kék és fehéres színe, a folyékony víz, növényi és állati élet, valamint – különböző típusú – civilizációk jelenléte. Nem hiányoznak az emberhez köthető leletek, maradványok sem.

A valós adatok alapján egy sokkal lakhatóbb, élhetőbb bolygó körvonala bontakozik ki előttünk. Talán már el is jutottak az emberiség első űrhajósai titokban felszínére? Netán igazából csak visszatértek?

1. A Mars fizikai viszonyai

A Mars az égbolt negyedik legfényesebb égitestje a Nap, a Hold és a Vénusz bolygó után. Olykor még a hatalmas gázóriásnál, a Jupiternél is erősebben ragyog. Élénk vörös színe egyedülálló, az ember a vérrel és háborúval kapcsolta össze az égitestet, innen ered a neve is – a római hadistenről keresztelték el. A vörös szín kapcsán a legtöbb ember kiégett, néptelen és lakhatatlan sivatagokra gondol. Előítéletek. Mindannyiunkban vannak. A Hivatalos szervek még rá is erősítenek erre. Miközben pontosan tudják – hiszen szándékosan teszik – becsapnak bennünket.

A Mars - hivatalos -  adatai
Átlagos naptávolság: 227 936 637 km 1,523 662 31 CsE 
Keringési idő: 686,9600 nap (1,8808 év)

Holdak száma: 2

Egyenlítői sugár: 3402,5 km (a földi 0,533-szerese)
Felszín területe: 1,448·108 km2 (a földi 0,284-szerese)
Térfogat: 1,6318·1011 km3 (a földi 0,151-szerese)
Átlagos sűrűség: 3,934 g/cm3
Szökési sebesség: 5,027 km/s
Tengelyforgási idő: 1,025 957 nap (24,622 962 óra)
Tengelyferdeség: 25,19° 
Felszíni hőmérséklet: minimum: -140 Celsius maximum: +27 Celsius
Felszíni nyomás: 0,7–0,9 kPa  (a földi kb 100 kpa)

Légköri összetevők:
95,72% szén-dioxid
2,7% nitrogén
1,6% argon
0,13% oxigén
0,07% szén-monoxid
0,03% vízpára

A Mars valódi színe

Életünk legnagyobb részében bizonyára mindannyian azt látjuk halljuk és tapasztaljuk, hogy a Mars vörös bolygó. A régi korokba visszanyúló megfigyelések is ezt támasztják alá, amikor még nem rendelkeztünk távcsövekkel. Az irodalomban is így találkozhatunk vele. A Mars segítségére volt az embernek amikor fényes égitestet keresett az égboltozaton, a sötét és tiszta éjjeleken, bizony könnyen megakadt a szeme a vérszínű égitesten. Azonban nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a vöröses szín a Mars eredeti színe és a Föld légkörének együttes hatása révén jön létre, nem természetes szín tehát! - A jelenség pedig nyilván megismétlődik minden egyes légkörön kívülre irányuló megfigyelés esetében.

A Hubble űrteleszkóp felvétele az 1995-ös földközelség idején a Marsról. Láthatóan a „vörös bolygó” egyáltalán nem vörös, sőt, fehéres, zöldes, kék, pasztell sárgával. Jóé látható a sűrű felhőrendszer és az egyik sarki jégsapka.

A Mars valódi színeinek megismeréséhez tehát ki kell küszöbölni a Földi légkör hatását, ezt a zavaróan befolyásoló tényezőt, azaz a távcsöveket a világűrbe kell juttatni. Amikor ez megtörtént - például a Hubble-űrteleszkópot, mint minden eddigi űrtávcső közül a legnagyobb esetében -, azonnal kiderült, a Mars sokkal inkább a földi pasztellszíneket hordozza, gyakran fehérrel kiegészülve, zöldes és kék árnyalatokat, melyek részben vagy egészében elnyomják a felszín színeit.

Az MRO űrszonda a Mars körüli pályán keringve is az előző képen megfigyelhető színeket látja. Nyoma sincs a vörösnek! A gazdag felhőzeten időjárási frontokat is megfigyelhetünk.

Minden egyes marsközelség esetében sorozatban készülnek felvételek. Ezek tekintélyes része az Interneten is elérhető. Gyakran ugyanannak a felvételnek több változata is különböző hivatalos űrcsillagászati portálokon, hiszen a kódja alapján mindez ellenőrizhető, közte az egészen vöröses jellegűtől a már-már „földiesen” kékesig. Nyilvánvaló, hogy egy és ugyanazon felvétel esetében nem lehetséges ennyiféle és ennyire különböző variáció. Az egyetlen, színhelyes kivételével tehát valamennyi hamisítvány, méghozzá szándékosan és tudatosan elkészített hamisítvány.

Nyilvánvaló, ha szélesebb nyilvánosságot kapna az emberek számára a Mars zöldes-kékes-fehéres színe, az beindítaná a fantáziájukat, következésképpen olyan gondolatok, kérdések támadnának bennük, melyek a hivatalos szervek számára igen kellemetlenek lehetnek. Ha ugyanis egy marsi felhő színe kék, kékesfehér vagy fehér, az nyilvánvalóan nem lehet homokvihar eredménye… Sőt, ha a felhők sűrűek, márpedig sűrűek és a földi ciklonok és időjárási frontok jellegzetességeit mutatják, akkor talán nem is széndioxid-kristályok alkotják őket… Ha pedig nem fagyott széndioxidból állnak, márpedig nem abból állnak, hanem vízpárából, akkor a vízpárának ugye forrás is kell, s mivel a víznek nem gyakori szokása, hogy a szilárd jég halmazállapotból közvetlenül párává alakuljon, A sarki jégtakarók tehát nem jöhetnek szóba a vízpára keltésében. (Ráadásul, ezek összetételét az amerikaiak folyamatosan széndioxidjégnek határozták meg, s az európaiak bátor fellépése szükségeltetett ahhoz, hogy végre a tengerentúlon is beismerjék, a jégsapkák anyaga lényegében kizárólag vízjég…) Szükségképpen felszíni nyílt vizeknek is elő kell fordulniuk, méghozzá nagy számban és nagy területre kiterjedve, hogy a megfigyelhető felhőzet mértékét létre tudják hozni.

A Mars esetenkénti sűrű felhőzete a mars-felszínről is megfigyelhető.

Továbbá. Ha a felhőket vízpára alkotja, merthogy az alkotja, akkor szükségképpen eső is esik. Márpedig, ha eső is esik, akkor a folyékony víz, mint az általunk ismert élet számára egyik legfontosabb alkotó, bizony akár a Marson is táplálhat különféle élőlényeket. Közte akár intelligenseket is. Következésképpen, a marsi légkör sűrűségére és összetételére megadott hivatalos adatok köszönő viszonyban sincsenek a valósággal! Azaz: hamisak.

Jobb tehát a hivatalos szervek számára, ha az általuk uralt társadalom tagjai a Mars bolygót vörösnek, kihaltnak, életre alkalmatlannak, jéghidegnek, gyilkos összetétellel rendelkező légkörűnek hiszi, mint bármi másnak, aminek ugye következményei is vannak. Rájuk vonatkozóan is… Tehát mindent elkövetnek e hamis látszat fenntartásában, és nem is várhatunk tőlük mást.

Az Európai Űrhivatal Mars Express űrszondája időszakos folyóvölgyet kapott lencsevégre, visszamaradt tavacskákkal. Átmérőjük több száz méter.

A Mars körül keringő űrszondáknak is természetesen színhelyes felvételeket kellene készíteniük és bizonyára azokat is készítenek, csak mire hozzánk elérnek, ezek a fotók már átalakulnak vagy fekete-fehérré (azokat könnyebb a jelen technikával hamisítani, hiszen az emberi színfelismerés képessége pillanatnyilag még messze jobb, mint a mesterséges intelligenciával felruházott számítógépek színes, ám hamis valóság-teremtő képessége), vagy vörössé.

Az Mars Express űrszonda 2004. január 16-i felvételén zöld területeket látunk a 160 km átmérőjű Guszev-kráter térségében. A Spirit marsjáró éppen ezen a vidéken ért Marsot. Jogosan várnánk el tőle, hogy a felszínen is ezt a színt lássa.

Az európai űrszervezet, az ESA Mars Express nevű űrszondája készített is ilyen színhelyes felvételeket, és ráadásul még nyilvánosságra is hozták azokat. Ezeket időszakos folyóvölgyekben visszamaradt tavakat és jelentős nagyságú területekre kiterjedő zöld és zöldeskék területeket láthatunk. Aztán ennek az űrszondának a felvételeit is elérte a „feldolgozás”…

A felszínre ereszkedett és ott akár nagyobb távolságokat is megtett kutató-eszközök felvételeit ehhez hasonlatosan a vörösbe nyomják, vagy hozzák a szokásos fekete-fehér képeket. De akár így, akár úgy, a képek élességét szinte minden esetben drasztikusan lerontva, hogy még véletlenül se lehessen felismerni az érdekesebb részleteket.

Mindent annak rendelnek tehát alá, hogy a „vörös bolygót” vörösnek higgyük, holott a valóságban messze nem az. Nem szabad tehát elfogadnunk a földi légkörön, mint szűrőn áthaladó fény csalóka sugallatát. Elő kell venni az űrtávcsöves képeket, s közöttünk bizony szép számmal találhatunk fehéres-kékes marsi légkört mutatóakat is. Valahogy „kicsúsztak”.

A Mars holdjainak rejtélye
A Mars parányi holdjait habár Hall (1877) fedezte fel csillagászként, elsőnek azonban mégsem ő az, aki erről az ismeretről tudósít minket. Viszonylag pontos adatokkal már Jonathan Swift is rendelkezik, ám előtte mások is megemlítik a Mars holdjait, mint pl. Homérosz, Kepler és Voltaire.

          Swift a következőket írja Gulliver utazásai című könyvében: „Legutóbb a Mars körül két apró mellékbolygót fedeztek fel, a belső csillag a főbolygó középpontjától 3, a külső 5 sugárnyi távolságban futja ellipszisét, az első 10, a második 21,5 óra alatt végez pályájával.”(1726) A tévesztés mindösszesen 20-30%, 150 évvel a holdak tényleges felfedezése előtt.

Vajon honnan rendelkeztek elődeink tekintélyes méretű távcsövek hiányában is aránylag pontos ismeretekkel a Mars holdjairól?

Milyen színű a Mars ege?

Igazából már annak a ténynek is rendkívüli jelentősége van, hogy a marsi égbolt nem koromfekete. Az pedig, hogy világos színben, olykor ragyogó világoskékben ragyog, már csak „hab a tortán”. De menjünk sorban!


Szinte pontosan ugyanolyan napállás mellett láthatunk pontosan ugyanarról a marsi szikláról két Viking felvételt. Mindkettő elérhető a hivatalos internetes portálokon. Vajon melyik a színhelyes?


A felszínről látható égbolt színe a légkör sűrűségétől és összetételétől függ. A földi égbolt például nem a tengerek vize miatt kék, a tengerek éppenséggel a légkör kékjét verik vissza. A földi légkör színét pedig a légköri alkotókon szóródó napfény adja. A Nap jellegzetes sárga színét a légköri oxigén kékbe töri. (Rayleight-szórás.)

Ahhoz, hogy a Mars egének színét láthassuk, ahhoz nyilvánvalóan a „vörös bolygó” felszínére űrszondákat kell küldeni. Erre közel tucatnyi esetben sor is került. Szükségtelen megjegyezni, hogy a felszínre érkező űreszközök által készített fotókat is nagyüzem-szerűen hamisítják, közte mindenekelőtt a színeket (már amikor egyáltalán látunk színeket….) és a felbontást. Szerencsénkre, az űrszondák felületén található színkalibráló korong is olykor-olykor bekerül a kamerák látószögébe, s ilyen esetekben ugye azonnal tetten érhető a színek szándékos meghamisítása…


„Majd ha piros hó esik”. A mars-felvételek hamisítóinak kezéből ilyen képek is kikerülnek. A hó természetesen kék, az ég is kékes, a talaj azonban itt-ott még mindig túlságosan vörös.


Ha azonban egy „átlagos” fekete-fehér fotót veszünk is kézbe, már azon is láthatjuk, az égbolt ragyogó világos színét. Mi a gond ezzel? Az, hogy ha a hivatalos marsi légköri nyomásadatoknak bármi közük is lenne a valósághoz, a Marson szurokfekete eget kellene látnunk, még déli verőfényes napsütés esetében is! Ugyanis. Gondoljuk csak végig. Azt állítják, a marsi légkör sűrűsége a földinek kevesebb mint 1%-a.

Pontosan tudjuk (kutató kedvű diákok mobiltelefon-fényképezőgépet engedtek fel a légkör magasabb részeibe), a Földön, már bő 20 km-es magasságban éjfekete égbolt borul fölénk, s a légkör sávja is kevesebb, mint másfél fokos sávvá szűkül. Ami pedig rendkívül fontos: a Földön, akkora magasságban, a légkör sűrűsége még mindig bő 50 szerese(!!!) annak, amit a Marson hivatalos adatként megjelölnek…


A felszínre leszálló űrszondákat színkalibráló eszközzel is felszerelik. Olykor természetesen be is kerülnek a képmezőbe. A fő színeket mutató eszköz alapján a színek helyessége visszaállítható, és természetesen, bizonyítható a képek színének meghamisítása is…

Leszögezhetjük tehát, a marsi légkör sűrűségéről megadott hivatalos adatoknak semmi, de semmi közük a valósághoz! Panaszkodtak is az űrszondák ejtőernyős rendszereinek tervezői, hogy rendre rossz adatokat kapnak, s emiatt túltervezik az ejtőernyők méretét. (Mellesleg, ha ténylegesen a – földihez képest - 1%-os légköri sűrűség-érték létezne a Marson, ejtőernyős fékezés szóba sem jöhetne… A földi légkör az említett sűrűséget kb. 100 km-es magasságban éri el.)

Szoktuk mondogatni, „majd ha piros hó esik”. Nos, az amerikaiak azt szeretnék velünk elhitetni, hogy a Marson ez történik. Ha azonban az ugyancsak leképezett színkalibrálókat megvizsgáljuk, és azok megjelenése szerint megfelelően kiigazítjuk a színértékeket, gyorsan kiderül, hogy igazából fehér az. Az égbolt színe pedig – jellemzően – ragyogó kék, kékesfehér, vagy éppen fehér. De nem vörös!


Valamelyik kormány-alkalmazott hatalmas monitorokon dolgozik marsi felvételeken. Az ég színe jól láthatóan ragyogó kék. Talán éppen most készül meghamisítani azt…

A légkör igen világos (magasan a horizont felett is!), többnyire kék, tehát – kétség sem férhet hozzá – jelentős mértékben tartalmaz oxigént! (Újabb hazugság tehát a Mars bolygó hivatalos adatai között!) Hiszen attól kék. Ha viszont magas arányban oxigént tartalmaz, azt valaminek elő kell állítania. Teljességgel nyilvánvaló következtetés: a Marson bizony növényzet van!

A kiterjedt felhőrendszerek képe a felszínen dolgozó űrszondák fotóin is megjelenik.

Folyékony víz a Marson

Mint említettem, az ESA Mars Express űrszondája – amíg közölhetett színes, „feldolgozatlan”’ képeket, mindenki számára láthatóvá tette a kiszáradt folyóvölgyek mentén visszamaradt tavacskák ragyogó, kéken tükröző felszínét. Az amerikai szondáktól szinte kizárólag fekete-fehér képeket láthatunk, azok felbontása természetesen erősen lerontva, netén szemcsékkel és más fedőrétegekkel megterhelve még inkább kivehetetlenek legyenek. Ha netán színes képet mutatnak, az is „hamis” színes, azaz hamis. Tehát a valósághoz semmi köze.

Mindezek ellenére, mégis tömegével állnak rendelkezésünkre olyan marsfotók, melyeken kétség hozzá nem férhetően, nyíltvizű tavakat látunk. A folyékony víz jelenlétét a NASA lényegében nem tagadja mostanában, ám milliárd éveket ad legutóbbi előfordulására. A teljességgel friss vízfolyásokat igyekezett sárfolyásoknak beállítani. Most már nem igyekszik. A nyáron már ténylegesen beismerték, a Marson jelenleg is léteznek vízfolyások. Egyáltalán nem zavarta őket, hogy az éppen általuk kiadott „hivatalos” adatok értelmében mindez teljességgel lehetetlen lenne, hiszen azon a légnyomáson, amit ők állítanak, egész egyszerűen nem létezik folyékony víz, ha tehát mégis van, az csak újabb bizonyíték a légköri adataik hamis voltára.

A déli sarkvidék környezetében hatalmas áradások fordulnak elő időszakosan, a fotókról ez is egyértelműen kiderül. Jól láthatóak a „kettős partvonalak”, a jégfelülettel érintkező olvadt vízréteg jellemző vonása. De a marsi tengereken-tavakon úszó jéghegyeket is megfigyelhetünk a felvételeken. Ezek a felvételek természetesen ugyancsak a „hivatalos” űrportálokon érhetők el.

Miért jelenthetjük nagy határozottsággal, hogy a felvételeken jéghegyek láthatók, és nem valami mások, (Mi mások?...) A dolog rendkívül egyszerű. A fehér foltocskák sohasem kerülnek a kettős partvonal külső vonalán kívülre, azaz a szárazföldre. Viszont az ellenkező irányban akár egészen nagy távolságra is eljuthatnak. A jelenség önmagáért beszél, csupán a saját szemünknek kell hinni és józan ítélőképességünkben bízni. Többre nincs is szükség.



A Déli Sarkvidék térsége. Az első képen a gyűrű alakú objektum részben szárazon, részben víz alatt. A másodikon viszont már messze a partvonaltól, 100 km-nél is távolabb.

A kettős partvonal mellett, a víz alatt sötét anyagot láthatunk. Talán egész algatelepet. Színek hiányában sajnos elég nehéz eldönteni valós természetét.


Látványos fénykép a „kettős partvonalról”. Jól láthatóak a belső partvonalat soha át nem lépő jéghegyek(?), a jégtömb széle (másodlagos partvonal), s az algatakarónak tűnő sötét anyag közvetlen mellette kezdődően.

A Mars Déli Pólusa felszínén – szerencsénkre – található egy tekintélyes méretű gyűrű. A távoli és szándékosan lerontott minőségű műholdas felvételeken is jól látható, miként az is, hogy időszakosan „valami” kiterjedten elönti a környéket és a gyűrű alakú objektum is ez alá kerül. A „valami” évszakos változásokat követ, megjelenése és viselkedése alapján egyértelműen folyadék, ha pedig folyadék, semmi más nem lehet, mint víz. Ha viszont közvetlenül a jégsapka szomszédságában ekkora kiterjedésű, folyékony „valamit” tartalmazó tengerek vannak, akkor ugye ismét annak a nyomára bukkantunk, hogy a marsi légköri és hőmérsékleti adatokkal jelentősen manipulálnak…

Ereszkedjünk le most a felszínre!

Az Opportunity marsjáró nemcsak egyszerűen nem sivatagos talajon járt, hanem valósággal sárban dagonyázott! És hogy mi ezt miért nem vesszük észre? Nem győzöm eleget ismételni: a Marson és a Marsról készített felvételeket meghamisítják. Folyamatosan és szánt szándékkal. Ám minden részletre mégsem tudnak odafigyelni. Sem szakértelmük, sem lehetőségük nem elegendő ehhez.


       A Phoenix űrszonda a leszállása folyamán megolvasztotta a talajban, közvetlenül a felszín alatt található vízjeget. Az olvadt víz nem fagyott meg újra, egyik gödröcskéből a másikba folyt át, majd beitta a talaj.

Talajelemző-mikroszkopikus berendezését időnként a talajba (is) mélyesztette, s az egyik képsorozaton azt láthatjuk, hogy a szerkezet könnyedén a felszínbe hatolt, s ott, ahol belenyomódott, a keletkezett kis üreget villámgyorsan folyékony víz töltötte ki, s később vagy megfagyott, vagy sem, az alacsony napállás miatt ez nem eldönthető, hiszen ha folyékony vízfelszínt lapos szögből éri a fény, az szabályos tükörként viselkedik. A fotókon feltűnő „fényes korongokat” egyesek akár DVD-lemezeknek is felismerték, azonban nem erről van szó. A marsrobot vízzel n agymértékben telített, saras felszínen haladt.

Az is feltűnhet az említett felvételeken, hogy a „blueberry”-k hiányoznak a keréknyom mentén. Nem azért hiányoznak, mert belenyomódtak volna a sárba, erre semmi sem utal. Ha pedig nem nyomódtak a talajba, akkor „eltűntek”, vagyis eldurrantak, mint pl. egy pöfeteg gomba. Merthogy nagy valószínűséggel azok is.


Az Opportuniy marsjáró magas víztartalmú talajon dagonyázott. A mintavevője talajhoz nyomása következtébe a keletkezett mélyedésbe azonnal víz gyűlt össze. A keréknyomokból a „blueberry”-k is hiányoznak.

Ejtsünk még pár szót a 2008-ban a Mars a 68. északi szélességi fokán leszállt Phoenix űrszondáról. Ki kell hangsúlyozni: a sokkal szárazabb északon száll le, nem pedig az időszakosan tengerekkel körülvett déli sarki térségben. Nyilván nem „véletlen” ez sem. A lényeg azonban a következő: a Phoenix űrszonda amikor leszállt, kissé megolvasztotta maga alatt a talajban, közvetlen a felszín alatt található jégréteget, és látványos vízfolyást keltett ezáltal. A vízfolyás tartós volt, egyik mélyedésből a másikba folydogált át a víz, nem fagyott meg, nem „párolgott el” villámgyorsan, hanem szép lassan a talajba szívódott fel. Ismétlem: mindez igen magas szélességen történt, ahol éjszakánként „hivatalos” adatok szerint úgy -80 Celsius fok van…
Nyilvánvaló, hogy nem annyi van…

További rendkívül fontos körülmény, hogy az említett űrszonda leszálló-lábain minden reggel harmatcseppek jelentek meg. Nem zúzmara(!!!), harmatcseppek! Azaz a hőmérséklet már hajnalban is a fagypont felett volt. Ott fent északon!


A Phoenix űrszonda lábain harmatcseppek képződtek. A légkör tehát sűrű, magas páratartalmú és kellően meleg ehhez. Még fent a magas északon is.

A marslégkör víztartalma tehát akkora, hogy abból pára csapódik ki reggelente! Ezek a tények cáfolhatatlanul bizonyítják: a marsi légkör sűrű, nagymennyiségű vízpárát tartalmaz, a hőmérséklete pedig messze magasabb a hivatalosan megadottnál.

A hivatalos adatok – nem győzzük eleget ismételni – nem felelnek meg a valóságnak. Meghamisításuk szándékos és előre megfontolt célokkal történik.


Hány holdja van a Marsnak?
Kapásból rávághatnánk a kérdésre: kettő! Ez rendben is van idáig, de akkor vajon miért lehet a marsjáró robotok, a Spirit és az Opportunity, égboltot is mutató felvételein akár négy objektumot is látni egyszerre? A fotók szűk szögtartománya miatt jogosan vethetjük fel, hogy az égbolt többi részén akár további objektumokat is észlelhetnénk! A Phobosról tudjuk, hogy alakja nem szabályos gömb, inkább egy krumplihoz hasonlít. A Deimos szabályos formájú. A John Skipper által talál fotón két hosszúkás objektumot is láthatunk az égen egyik ezek közül mintegy „viszonyítási pont”, félbe van vágva, miként minden egyes korábbi felvételen, ahol csak megjelenik. A másik viszont a kép más részén található. Akár nagy sebessége miatt el is mozdulhatott. Ki tudja? Gömbszerű objektumból is kettő van. Egyik viszonylag állandó helyen, a másik mozog. Vajon melyik a Deimos? Esetleg egyik sem?
Az égbolton megfigyelhető objektumok a felszíni robotok működésének nagyjából 10. Napját követően eltűntek. A NASA természetesen „képhibával” indokolta a jelenséget, és a „műszerek újrakalibrálása” révén el is tűntek. Ami érthető is. Innentől kezdve szinte kivétel nélkül valamennyi marsfotó egét következetesen hamisítják…




Gondok a marsszondák körül

Eddig az emberiség összesen 45 űrszondás küldetést indított a vörös bolygóhoz. Az amerikai, orosz, európai, japán és kínai próbálkozások nagyjából fele sikertelenül ért véget. Nem véletlenül nevezik a Marsot a „Naprendszer Bermuda-háromszögének”. A napokban indult amerikai Mars Science Laboratory szonda (a Curiosity nevű, minden eddiginél többre képes marsjáróval) csak jövő augusztusban ér célba. Az újszerű, a gyakorlatban még soha ki nem próbált leszállási technika ellenére okkal bízhatunk a program sikerében. A hivatalos állítások szerint: „A Curiosity önjáró laboratóriuma a Gale-kráter belsejében keresi majd a bolygón esetleg hajdan, évmilliárdokkal ezelőtt létezett kezdetleges életformák még fellelhető közvetett nyomait, például széntartalmú szerves anyagokat. A rover remélt élettartama legalább két földi év.”.

Eléggé szembetűnő az amerikai marskutató eszközök dominanciája a bolygószomszédunk kapcsán. Biztosak lehetünk benne, ez nem technikai kérdés. Igen régen fordult elő legutóbb, hogy nem amerikai űrszonda elérte a Mars térségét, netán annak felszínét. Az oroszok kb. 40 évvel ezelőtt sikeres marsraszállást hajtottak végre, a Marsz űrszonda felszíni képei közül egyetlen egyet sem láthatott azóta sem a nagyközönség. Az orosz Phobosz űrszonda útközben téves parancsot kapott, ezért elvesztették, a mások Phobosz szonda ugyan elérte a Marsot, a kapcsolat azonban megszakadt vele azt követően, hogy egy gigászi henger alakú „tárgyat” fotózott le a Mars közelében. Igen friss a történés, miszerint a legújabb orosz szonda (is) földkörüli pályán ragadt, már el sem tudott indulni a Mars felé, „nem gyulladt” be a hajtóműve, s az ESA csillagászai találtak rá ausztrál műszerekkel. Az ESA Beagle-2 leszállóegysége is „elnémult” miközben a nagyfelbontású marsfotókon azért megtalálták, tehát nagyon is pontosan végrehajtotta a leszállását. Talán „téves” légköri adatokat kaptak az ESA szakemberei, s kissé megviselte az űrszondát a légkör sűrűsége.

Hajlamosak olykor egyesek lenézni az orosz mélyűri technikát, hiszen még soha nem indultak el a külső naprendszer felé, azt azért ne felejtsük el, hogy már az 1970-es évtől kezdődően az orosz űrszondák számos alkalommal leszálltak a Vénusz bolygóra, ott működőképesek maradtak, a többszáz fokos hőmérsékleten és hatalmas nyomás alatt. Joggal gyanakodtak tehát, hogy valami „nincs rendben”, utána is néztek az USA HAARP nevű, hivatalosan a „magas légkört kutató” berendezésének, ám mindenki tudja, lényegében Tesla-féle skalárfegyverről szól, s amint arról vezető űrhajózási és csillagászati szakportálok beszámolnak, pl. a http://space.com, bizony, az orosz szonda Észak-Amerika feletti elhaladása során két alkalommal is erős kitörés érte a HAARP irányából, ezek a kitörések pontosan elegendőek voltak arra, hogy lebénítsák az űrszonda érzékeny berendezéseit, mindenekelőtt blokkolják a rádió berendezését, azaz lényegében „megvakítsák”, hogy a berendezés ne tudjon válaszolni a földi parancsokra…

Az orosz Phobosz-Grunt (az 1996-ban ugyanilyen névvel indult, ugyancsak földkörüli pályán ragadt űrküldetés 2011-es megismétlése) űrszonda ezúttal egy kínai marsszondát is szállított. Természetesen az is elveszett. Mindeközben az USA kiszállt az európai marsszonda tervezetéből is. Mindez így együttesen meglehetősen „különös”.

A következtetés kézzelfogható: Az USA egyértelmű hegemóniára tör a Mars tekintetében, mindenki másnak megakadályozza a marskutatást, azon az áron is, hogy (űr)fegyverrel leszedi más országok űreszközeit, illetve hamis adatokat szolgáltat, hogy azok „maguktól” menjenek tönkre, netán, mint az ESA Mars Express esetében, lényegében megtiltja a „nyers képek” nyilvánosságra hozatalát, csak egyfajta 3D-s verziókat enged közzétenni, melyek ugyan nagyon szépek, de körül nincs a valósághoz….


Marscsatornák
Giovanni Virginio Schiaparelli, a milánói Brera obszervatórium igazgatója az 1877-es perihélikus oppozíciót kihasználva megfigyeléseket végzett a Földtől 56 millió kilométerre lévő Marson. A bolygó felszínén észlelt sávokat Secchi eredeti olasz terminusait átvéve óvatlanul canale-nek és canali-nak nevezte. A mesterséges építményekre utaló szavak a félrefordításnak köszönhetően a marsi értelmes élet képzetét ültették el előbb az angol olvasók, majd szinte mindenki képzeletében. A kérdés a komoly sajtót is foglalkoztatta. A New York Times 1877. augusztus 12-i vezércikkének címe például így hangzott: "Laknak-e a Marson”.



http://aranylaci.freeweb.hu/mars-report/mars-report.htm