Veszélyes vizeken

A nemzetközi UFO-kutató szervezetekhez évről évre több beszámoló érkezik olyan azonosítatlan repülő tárgyakról, amelyek az óceánok és a tengerek felett hajtanak végre látványos manővereket, majd elképesztő sebességgel alámerülnek és nyomtalanul eltűnnek a mélységben. Az USO-ként emlegetett víz alatti objektumok felbukkanása rendszerint megdöbbenéssel és félelemmel tölti el a tengerészeket, hiszen minden jel arra utal, hogy a fenyegető ismeretlennel találkoztak. De vajon miért vonzzák az idegeneket a hatalmas kiterjedésű vízfelületek, s milyen titkokat rejteget még a világóceán?

Egy tudós szemében a Föld nagy részét borító tenger és óceán csupán végeláthatatlan víztömeget jelent, amely az élet keletkezésének misztériuma mellett a jövő természeti kincseit rejti. Egy festő ecsettel a kezében álmodja vászonra az óceán varázslatos színeit, míg egy költő számára a békét és nyugalmat árasztó, vagy éppen féktelenül pusztító tenger látványa és morajlása adja az ihletet. Ezzel szemben a legtöbb egyszerű halász, „hétköznapi” hajós és hivatásos tengerész számára valóságos titkokat és talányokat, ismeretlen jelenségeket és teremtményeket rejt az óceán, amelyeket nem csupán ezernyi mítosz és legenda, hanem több középkori krónika és megszámlálhatatlan újkori tudósítás is megörökített.

Talán nem meglepő, hogy a vízben észlelt rejtélyes fényjelenségekről, csészealjakról és különös „tengeralattjárókról” – az angol Unidentified Submarine Object kifejezés rövidítéseként napjainkban USO-ként emlegetett szerkezetekről – szóló első részletes leírásokat a Föld meghódítására induló expedíciókon, majd a neves felfedezőket követő kereskedelmi és hadiflottákon utazó legénység szolgáltatta. A XIX. század derekán számos tengerész figyelt meg olyan rendkívül sebesen haladó – a mai tengeralattjárókra emlékeztető – szerkezeteket, amelyeket szemlátomást nem szél vagy gőz hajtott. Gyakran előfordult, hogy egy-egy gyanútlanul közlekedő hajó éjszaka a felszínen pihenő idegen járművel ütközött és elsüllyedt, vagy hatalmas léket kapott, amit később csak dokkban lehetett kijavítani. Nem véletlen, hogy a világhírű francia író, Jules

Verne ekkoriban vetette papírra a Nautilusról és Nemo kapitányról szóló regényeit, de a jelenség a századfordulón sem szűnt meg. Egy korabeli tudósítás szerint 1879. május 15-én a Perzsa-öbölben tartózkodó Vulture gőzhajó matrózait ejtette ámulatba két egymással összekapcsolt, alacsonyan repülő és forgó, 30-35 méter átmérőjű „tűzgyűrű”, amely ezt követően a víz alá merült. Egy évvel később, 1880. május 6-án az Anglia partjainál manőverező brit Petna gőzhajó mellett száguldott el két fényes, 200-250 méter átmérőjű objektum, 1902. október 28-án éjszaka pedig a nyugat-afrikai Guineai-öbölben veszteglő S. S. Fort Salisbury brit hadihajó alatt haladt el egy 150-180 méter hosszú, reflektorokkal kivilágított jármű, amely még a mai atommeghajtású tengeralattjárókat is megszégyenítő méretekkel rendelkezett.

A XX. század közepén valóságos „USO-invázió” kezdődött az óceánokon, de a sűrűn lakott partszakaszokról is egyre több beszámoló érkezett a levegőben felbukkanó és alámerülő, vagy – éppen ellenkezőleg – a tengerből felrepülő szerkezetekről. Ráadásul nem csupán számos kereskedelmi vagy utasszállító hajó került közeli kapcsolatba a rejtélyes tenger alatti tárgyakkal, hanem a haditengerészet baja is gyakran meggyűlt az óceán mélyén állomásozó földönkívüli „ellenséggel”. A Bermuda-háromszög déli részén, egy amerikai hadgyakorlat idején 1963-ban jelent meg egy azonosítatlan víz alatti objektum, amely szokatlanul gyorsan változtatta sebességét és mélységét. S bár az összes mozgósítható tengeralattjáró, hajó és repülőgép a „betolakodó” nyomába eredt, a négy napon át tartó üldözés végül kudarccal zárult, mert a döbbenetes gyorsasággal, 150 csomóval – azaz óránként 280 kilométerrel – haladó tárgy gyakran több ezer méteres mélységbe ereszkedett alá, ahol már egyetlen földi gyártmányú szerkezet sem tudta követni.

Néhány hónappal korábban Norvégia partjainál került sor arra a nemzetközi hadgyakorlatra, ahol a légi felderítés pillantott meg a radarokon egy tíz kilométer magasan repülő, 30-35 méter átmérőjű UFO-t. Hamarosan több vadászgép vette üldözőbe az objektumot, amely azonban másodperceken belül a tenger szintjéig zuhant és elmerült, majd akkora sebességgel haladt a vízben, amelyet egyetlen földi készítésű tengeralattjáró sem érhetett el. A NATO hadgyakorlatait 1972-ben és 1981-ben is több alkalommal szakította meg olyan víz alatt manőverező, kétségtelenül nem földi eredetű objektum felbukkanása, amely nem kis riadalmat keltett, hiszen az elfogására tett kísérlet – a láthatóan fejlettebb technológia miatt – kizárólag sikertelenül végződhetett.

Az Atlanti-óceán északi részén, a Norvégia, Izland és Skócia által határolt háromszögben tapasztalható intenzív USO-tevékenységről az elmúlt években a szélesebb közvélemény is tudomást szerezhetett. Az amerikai haditengerészet Sea Shadow lopakodó hadihajója 1993. április 15-én tűnt el nyomtalanul Izland partjainál, 1997. május 18-án pedig a térségben tartózkodó Zsukov hadihajó ellen irányuló rejtélyes támadás borzolta a kedélyeket. Az orosz hadsereg által is megerősített esetleírás alapján a személyzet aznap éjfélkor egy szivar formájú, legalább 60 méter hosszú objektumot pillantott meg, amely váratlanul megtámadta a hadihajót. Szergej Vorhenov kapitány rádión értesítette a fekete-tengeri központot, majd felkészült a titokzatos ellenség megsemmisítésére. Három perccel később újabb üzenetet küldött a bázisra, de ezúttal már rémült hangon számolt be a fejleményekről: „Az ismeretlen repülőgép tüzet nyitott a hajóra, feltehetően lézerfegyverrel. Találat érte a hajó derekát, utasítást adtam a visszafordulásra. A repülőgép ismét tüzel. Találat a…” Ekkor egy hatalmas tűzlabda villant a nyílt vízen, és a rádióösszeköttetés végérvényesen megszakadt a tengerészekkel. A helyszínre érkező mentőalakulat sem a hadihajó roncsait, sem a 860 fős legénység tagjait nem találta meg, így a haditengerészet három hetes megfeszített kutatás után feladta a reményt.

De vajon mi lehet olyan roppant érdekes és fontos a földi vízkészletben, hogy néhány földönkívüli űrjármű még a vezető hatalmakkal is megkockáztatja az összeütközést? Mit kereshet egy idegen faj a tengerekben és az óceánokban, amely miatt még az egyébként jellemző rejtőzködés és távolságtartás „szabályait” is megszegi? Elképzelhető, hogy az óceánokat és a tengereket meghódító földönkívüli civilizáció a leggyakoribb USO-észlelések helyszínei közelében építette fel víz alatti támaszpontjait, és a titkos bázisokról induló USO-kon – mint afféle mozgó laboratóriumokban – tartózkodó személyzet a földi környezetet vagy az emberi tevékenységet tanulmányozza. De az sem zárható ki, hogy egy idegen jármű energiát állít elő a tengervízből, amelyet valamilyen elképesztő módon összesűrített állapotban képes magával vinni akár az univerzum távoli pontjaira, akár más dimenziókba. Ezzel szemben több kutató is úgy véli, hogy a világóceánokban zavartalanul és elszigetelten zajló evolúció az embereknél is jóval fejlettebb lényeket hozott létre, és a víz alatti „idegen” civilizáció teljes mértékben alkalmazkodott a számunkra elviselhetetlen körülményekhez, így a rejtély megoldását nem feltétlenül a világűrben kell keresni.

A mélység titokzatosságát jól érzékelteti, hogy a tengeri élővilág kutatása
korábban elsősorban a felszínhez közeli vizekre korlátozódott, holott a Föld mintegy hetven százalékát óceán vagy tenger borítja. Bolygónk legmélyebb – a felszíntől 11 034 méterre található – pontjára, a Csendes-óceán délnyugati medencéjében fekvő Mariana-árokba 1960. január 23-án ereszkedett le két amerikai tudós, Jacques Piccard és Don Walsh a Triest nevű mélytengeri búvárgömbben, de teljesítményüket egyetlen kutató sem tudta megismételni az időközben eltelt ötven évben. Éppen ezért úttörő jelentőségű a Census of Marine Life nevet viselő, 2000-ben indult nemzetközi fajszámlálási program, amelyben nyolcvan ország kétezer kutatója vett részt, és 2010-ben mutatta be a nyilvánosság előtt a tízéves projekt végső eredményeit. A mélytengeri élővilág tanulmányozásával foglalkozó expedíció csodálatos gazdagságban és változatosságban talált a tudomány számára ismeretlen, az iszonyatos nyomáshoz és a fagyos sötétséghez alkalmazkodott élőlényeket. Az egyedülálló ökoszisztéma vizsgálatát a NASA asztrobiológiai programja is támogatja, hiszen az újonnan felfedezett több ezer fajhoz tartozó egyedeket fotoszintézis helyett kemoszintézis – vagyis napfény helyett a mélyben rejtőző vulkáni kürtőkben fortyogó gáz – tartja életben, amely a földönkívüli életformákról alkotott elképzeléseinket is új megvilágításba helyezheti.

A rejtelmes óceán megismerését napjainkban a legmodernebb technológia segíti a távirányítású robotoktól az automata kamerákon át a víz alatti mikrofonokig, amelyekkel időnként megmagyarázhatatlan eredetű hangokat is sikerül rögzíteni. Az 1991 óta felvett zajokat és hangforrásokat tartalmazó gyűjteményben kétségtelenül az 1997-ben észlelt Bloop, azaz „Nagy Buggy” néven emlegetett hang a leghíresebb, amely – a rádiócsillagászatban közismert „Nagy Wow” jelsorozathoz hasonlóan – azóta sem ismétlődött meg, pedig az amerikai óceán- és légkörkutató intézet több, egymástól ötezer kilométerre (!) elhelyezett lokátora is érzékelte a Csendes-óceán nyugati térségében. A legizgalmasabb teória szerint a különös hangot egy máig sem azonosított, gigantikus élőlény bocsátotta ki, de természetesen a víz alatti UFO-tevékenységgel is kapcsolatban állhat. Mint ez is bizonyítja, a földi élet számára létfontosságú óceánokban és tengerekben még a XXI. század elején is megannyi rejtély vár megválaszolásra, de mindenképpen bizakodással tölthet el bennünket, hogy az UFO-kutatás mellett egyre több tudományos expedíció és nemzetközi projekt állítja középpontba a mélység lakóit és megmagyarázatlan jelenségeit.
:idegenzona.blog.hu