Samaipata és az El Fuente-hegy

 
Dél-Amerika sok szempontból kemény dió az archeológusok számára. Samaipata falucska mellett, ötórai autóútra Santa Cruztól (Bolívia), található az El Fuerte hegy. A hegy csúcsa hasonlít az emberkéz alkotta piramiscsúcshoz.







Lentről felfelé két párhuzamos, 38 cm széles, 26,36 m hosszú nyílegyenes barázda fut. Ha eljátsszuk az „úgy néz ki, mint” játékot, azt mondhatjuk, úgy néz ki, mint egy, az ég felé irányuló rámpa. A „rámpa” felső végén a hegy csúcsán a sziklába vésett téglalapok, körök láthatók, melyek barázdákkal vannak összekötve.

Oldalt, a jobb lejtőnél és újra csak a sziklába vésve találkozhatunk a jól ismert, „vitrinekkel”, négyzetekkel, „trónszékekkel”. A tudósok találgatják a létesítmény jelentőségét. Beszélnek az „inkák kultuszhelyéről”,  egy „herceg vagy egy elmeháborodott szeszélyéről”,  sőt még katonai erődítményről is. 

Az ismert amerikanista, Hermann Trimborn „páratlan, egyetlen más rommal össze nem hasonlítható alkotásnak” tartja az itt látottakat. Samaipata mélyedése és barázdái ennek ellenére nem egyedülállóak. San Augustinban (Kolumbia) föld alatti templomok társaságában rémisztő istenalakok állnak, akikkel senki sem tud mit kezdeni.

Ezenkívül itt található a „Lábmosások forrása”, ami a Samaipatában látottak párja. A sima, barnás szikla 300 négyzetméteres területén mesterségesen előállított, különböző méretű csatornák bonyolult hálózata figyelhető meg.

Keskeny, kígyószerűen kőbe vésett barázdákat, szisztematikusan elrendezett kisebb-nagyobb medencéket és rondellákat is láthatunk. Szalamandrát, gyíkot, majomszerű állatokat ábrázoló reliefek díszítik a sziklát és a mélyedések szélét. A legnagyobb medence 3,20 méter hosszú, 1,40 méter széles és 81 centiméter mély.

Az archeológusok, akiknek tisztában kellene lenniük a látottakkal, a lábmosás és a vér kettős kultuszához menekülnek. Még a hivatalos turistakalauz – melyet a Kolumbiai Nemzeti Antropológiai Intézet adott ki – is „szent ceremóniák és rituális fürdések” helyének tartja a „Lábmosások forrását”.

A forró, folyékony fém medencéből medencébe folyhatott, nehezebb részei mélyre süllyedtek, a könnyebbeket továbbszállították, a szennyeződések pedig fennakadtak a rondellák és kígyóbarázdák jelentette szűrőkön. Általánosan ismert, hogy az inkáknak hihetetlen fémek voltak a birtokukban.

Olvasztómódszerük, öntési technikájuk keverékötvözeteket eredményezett, amelyek bár úgy néztek ki, mint az arany, de valójában nemesített sárgarézből álltak. A fejlett nemesítési technika tanítói az istenek voltak.