A Föld mágneses pólusváltás küszöbén

A Föld mágneses védőpajzsa az elmúlt évtizedekben soha nem tapasztalt gyorsasággal veszített erejéből, és rövidesen akár teljesen meg is szűnhet. A korábbi geológiai kutatások alapján bolygónk mágneses pólusai már többször is eltűntek, közvetlenül az északi és a déli pólus megcserélődése előtt. Bár a sarkok „átfordulásai” átlagosan mintegy 250 ezer évenként következnek be, immár több mint 780 ezer éve nem történt ilyen esemény. A következő pólusváltás tehát bármikor bekövetkezhet – és katasztrofális következményekkel járhat mind a földi élővilágra, mind az emberi civilizációra nézve…

A második millennium közeledtével fokozatosan előtérbe kerültek azok az előrejelzések, jóslatok és látomások, amelyek meglehetősen riasztó jövőképet vázoltak fel az emberiség további sorsát illetően. A „világvége-hangulat” az egész bolygón eluralkodott, és az elkerülhetetlenül közelítő apokalipszisről a legkülönbözőbb forgatókönyvek láttak napvilágot. Már-már egymást követték a világvége közeledtét kísérő égi jelek, és egyre kevesebben kételkedtek abban, hogy az ezredfordulón hatalmas aszteroida csapódik majd a Földbe, esetleg a klímaváltozás visszafordíthatatlan hatásai okoznak világméretű katasztrófát, és az emberiség természetesen nem éli túl a gigantikus kataklizmát, illetve annak utóhatásait. Ezek a félelmek eleinte talán még a hidegháborús feszültségnél is nagyobb aggodalmakat váltottak ki, de 2000. január 1-jén, nulla óra nulla perckor a rettegés szinte azonnal véget ért – és azóta is csupán lidérces rémálom maradt. Az elmúlt években azonban új, meglehetősen hátborzongató veszélyforrás jelent meg a világvége-lehetőségek sorában: a mágneses pólusváltás. 

Rejtélyes anomáliák

A műholdas mérések tanúsága szerint a 19. század közepe óta jelentősen felgyorsult az északi mágneses pólus vándorlása, amely az elmúlt 150 évben mintegy 1100 kilométert mozdult el. Az északi pólust először 1831-ben érte el Sir James Clark Ross angol tengerész, 1904-ben pedig Roald Amundsen norvég sarkkutató találta meg ismét, a korábbi ponttól 50 kilométerre. Ez a csekély elmozdulás szolgáltatott meggyőző bizonyítékot a pólus vándorlására. 1948-ban már több száz kilométerrel északabbra helyezkedett el a mágneses sarok, majd 1962-re átkerült az Északnyugati-átjárót alkotó tengerszorosok északi oldalára, ahol több mint tíz évet „időzött”, végül egyre gyorsuló ütemben folytatta titokzatos vándorlását. A 20. század első felében átlagosan 10 kilométert tett meg évente, az utolsó negyed században azonban már évi 40 kilométeres sebességgel távolodott eredeti helyétől: az ezredfordulón a 80. szélességi fokot is elhagyta. „Ha ilyen tempóban vándorol tovább a pólus, akkor ötven év alatt Kanadából Szibériába juthat” – véli Joseph Stoner, az oregoni állami egyetem kutatója. A vándorlás szembeötlő következménye lehet, hogy az Alaszkában élők búcsút mondhatnak a sarki fénynek, míg Szibéria és Európa lakói a jelenleginél nagyobb területen élvezhetik majd az égi látványosságot – legalábbis kezdetben…

A rejtélyes pólusvándorlással párhuzamosan ugyanis megdöbbentő változásokat figyeltek meg a Földet védő láthatatlan mágneses térben is. A párizsi geofizikai intézet munkatársa, Gauthier Hulot 2002-ben hívta fel a figyelmet arra, hogy a pólusok közelében riasztó ütemben gyengül a Föld mágneses mezeje, amely az elmúlt másfél évszázadban több mint 10 százalékot veszített erejéből. A francia tudós állítását egyébként több száz évvel ezelőtti hajónaplók is alátámasztják: a korabeli navigációs adatok alapján a mágneses mező erejének drasztikus csökkenése már 1860 körül elkezdődött.

A kőzettani vizsgálatok és a műholdas megfigyelések már régebben igazolták, hogy bolygónk – 4,5 milliárd éves története során – több száz pólusváltáson ment keresztül, de a folyamatról csak néhány évvel ezelőtt sikerült számítógépes modellt készíteni. A Föld izzó, olvadt gömb korában alakult ki a mintegy 2500 kilométer átmérőjű belső mag, amelyet a hatalmas nyomás megszilárdított, míg a vasat és nikkelt tartalmazó külső mag – a kisebb nyomásnak köszönhetően – folyékony halmazállapotú maradt. Az itt keringő fémek gerjesztik a bolygónkat övező magnetoszférát, amely megvédi a Földet a halálos kozmikus sugárzástól és a Nap felől érkező részecskék káros hatásaitól. A műholdas vizsgálatok kimutatták, hogy a Föld mélyén mozgó „vasércóceán” az elmúlt évtizedekben jelentősen veszített hőmérsékletéből, és a lehűlés következtében lassuló keringés gyengíti a mágneses tér folyamatos generálódását.

A szakemberek egy része úgy véli, hogy a láthatatlan pajzs drámai gyengülése egy katasztrofális következményekkel járó pólusváltás előjele, de ennek időpontja továbbra is tudományos vita tárgyát képezi. Bár a rejtélyes anomália okait a világ számos pontján vizsgálják és kutatják, a tudósok véleménye még az alapvető kérdésekben sem egyezik: míg egyesek szerint a mágneses mező erejének csökkenése egyértelműen a várható átfordulás előfutára, addig mások csupán átmeneti ingadozásnak tartják a jelenséget, amely viszont több száz évig is eltarthat.

A régmúlt pólusváltásainak lefolyását az őskori lávafolyamokban rekedt vasötvözetek struktúrája alapján vizsgálják a szakemberek, hiszen a kőzetek mintegy „örök mágnesként” őrzik az egykori polaritás nyomait. Ennek köszönhetően már korábban kiderült, hogy a Föld pólusai átlagosan 250 ezer évenként cserélnek helyet, de ez korántsem „előírás”, hiszen az utolsó pólusváltás 780 ezer évvel ezelőtt történt. A jelenlegi legelfogadottabb modell szerint először fokozatosan csökken, végül teljesen megszűnik a mágneses mező ereje, majd fordított polaritással újra felépül. Egyes számítások alapján ez a folyamat akár több ezer évig is eltarthat, de az sem zárható ki, hogy – éppen ellenkezőleg – rendkívül gyorsan, akár néhány hét leforgása alatt zajlik le.

Aggasztó változások

John A. Tarduno amerikai geofizikus szerint a pólusváltás már napjainkban kezdetét vette, hiszen az észlelt jelenségek megegyeznek a számítógépes szimulációk által felvázolt „jövőképpel”. Ennek egyik bizonyítéka, hogy az Atlanti-óceán és az Indiai-óceán déli része felett egyre erőteljesebb az űrből érkező részecskesugárzás hatása, amely jelentős károkat okoz a terület felett áthaladó, alacsony pályán keringő műholdakban – és a veszélyzóna folyamatosan növekszik. Részben ennek köszönhető, hogy az űrkutatási szakemberek egyre több figyelmet fordítanak bolygónk mágneses mezejének analizálására. Az Európai Űrhivatal (European Space Agency, ESA) 2009-ben három műholdat bocsátott fel, amelyek – a tervek szerint – egészen 2015-ig tanulmányozzák a pólusokat. A Swarm A és Swarm B űrszonda egymástól 160 kilométer távolságban, kezdetben 450 kilométerrel a felszín felett vizsgálja a Föld mágneses terét, és – fokozatosan ereszkedve – a küldetés végén már csak 300 kilométeres magasságban végez majd méréseket. A harmadik műhold, a Swarm C egy 550 kilométer magas pályán mozogva segít jelezni a várható változásokat.


A nagyobb napkitörések által gerjesztett mágneses viharok egyre súlyosabb problémát jelentenek a földi kommunikációs hálózatok számára is: kárt okozhatnak a navigációs berendezésekben, illetve zavarják a rádiós összeköttetést és a radarok működését. A mágneses tér ingadozása az elektromos berendezéseket is károsíthatja: a hirtelen fellépő feszültségingadozás – elsősorban a magas földrajzi szélességeken fekvő területeken – hatalmas áramkimaradásokhoz vezet. Erre emlékezetes példa az 1989 márciusában tomboló mágneses vihar, amikor Kanada Québec tartományában kilenc órán át szünetelt az áramszolgáltatás a transzformátorok túlhevülése által okozott üzemzavar miatt. Az eset hatására keletkezett gazdasági veszteséget ötmilliárd dollárra becsülték. A geomágneses háborgások a gáz- és kőolajvezetékeknek védőáramot szolgáltató berendezéseket sem kímélik: az Alaszkát átszelő, 1300 kilométer hosszú kőolajvezetékben például 2004. november 7-én több mint 100 ezer voltos feszültséget mértek. A magasabb rendű élőlények és az emberi szervezet számára a megnövekedett röntgensugárzás jelent többletterhelést, amely hosszabb távon veszélyes méreteket is ölthet: növeli a rákos megbetegedésének számát és más halálos betegségek kockázatát, ráadásul elképesztő mutációkat eredményez az élővilágban. 

Globális pusztulás

Az elmúlt évtizedekben természetesen számos fantasztikus elképzelés született arra vonatkozóan, hogy milyen hatásokkal jár majd a Föld mágneses mezejének teljes átfordulása. Először minden bizonnyal az iránytűk „bolondulnának meg” – észak helyett dél felé mutatva a helyes irányt –, majd a mágneses tér segítségével tájékozódó állatok kerülnének komoly veszélybe. A pesszimista „forgatókönyvek” szerint a pólusváltáskor fellépő elektromágneses lökéshullámok visszafordíthatatlanul károsíthatják a földi elektromos hálózatot, valamint a navigációs és kommunikációs műholdakat, így gyakorlatilag megbénulhat a globális információáramlás.

Az élővilág és az emberiség számára a legnagyobb veszélyt egyértelműen a megnövekedett sugárzás jelentené: a Napból érkező részecskehullámok – amelyeket a Föld jelenlegi mágneses tere még az űrben eltérít – akadálytalanul záporozhatnak az atmoszférára, s a kozmikus védőpajzs hiányában felmelegedő légkör teljesen átalakítaná a Föld klímáját. Korábban elképzelhetetlen méretű szuper viharok borotválnák simára a felszínt, amelyeket rendkívüli erejű vulkánkitörések, földrengések és szökőárak kísérnének. A sarkvidéki jégtömbök elolvadása méterekkel megemelheti a világtengerek szintjét, így hatalmas területeket fenyegetne özönvízszerű áradat. A több millió tonna súlyú jégpajzs elmozdulása még a Földet is „kibillentené” jelenlegi egyensúlyából, s nem nehéz elgondolni, hogy akár néhány tized fokos elfordulás is milyen végzetes következményekkel járhat…

Egyes geológusok szerint a pólusváltás eredményeként fellépő kataklizma egyáltalán nem lenne példa nélküli esemény a Föld történetében. Az amerikai Hugh Auchincloss Brown (1879–1975) elképzelése alapján a múltban lezajlott globális katasztrófákat a mágneses pólusok elmozdulása okozta a forgástengely sarkaihoz képest, amely arra ítélte a Földet, hogy a pólusain „inogjon”, amíg az Északi- és a Déli-sark nem kerül ismét egyensúlyi helyzetbe.

Ezt a teóriát „fejlesztette” tovább Charles H. Hapgood (1904–1982), aki úgy vélte, hogy a földkéreg egyensúlyi állapotát az egyenletes nyomás okozza, amelynek megváltozása következtében a kéreg – új egyensúlyt keresve – elmozdulhat a központi mag fölött. Hapgood modellje szerint az Antarktisz egy több mint 17 ezer évvel ezelőtt lezajlott pólusváltás során, csaknem 3000 kilométeres vándorlást követően került jelenlegi helyzetébe. Az elmélet alapján a napjainkban szinte élettelen sarki sivatag egykor kedvező éghajlatú földrajzi szélességen feküdt, és fejlett civilizáció népesítette be, amelyet a földkéreg elmozdulásának katasztrofális hatásai pusztítottak el, és a könyörtelenül terjeszkedő jégtakaró egyre mélyebbre süllyesztette az eltűnt civilizáció utolsó emlékeit is.

A szélsőséges pólusvándorlás lehetőségét 2006-ban amerikai geológusok is megerősítették. Adam Maloof és munkatársai szerint a jelenséget elsősorban mélységi köpenymozgások és erős magmaáramlások válthatják ki, amelyek az Egyenlítő irányába próbálnak eltérülni. A feltételezett folyamat nyomán akár egész kontinensek is elmozdulhatnak a Föld forgástengelyéhez képest. 




Felesleges aggodalmak?

A tudósok egy része természetesen következetesen próbálja cáfolni a pólusváltás kapcsán felmerült találgatásokat. A riasztó jövőképek miatt cseppet sem nyugtalankodó szakemberek véleménye szerint az északi pólus jelenlegi vándorlása nem eredményezhet póluscserét, mert ahhoz az Egyenlítő felé kellene mozognia. Az „ellentábor” állítja, hogy a mágneses tér csökkenése miatt sem kell pánikba esni, mert annak erőssége még így is kétszerese a több millió éves átlagnak, a gyengülés tehát csak közeledés a normális értékhez. A szkeptikusok úgy vélik, a közelgő pólusváltás előjele nem a mágneses tér gyengülése, hanem kaotikussá válása lenne, és arra sem találtak egyértelmű bizonyítékokat, hogy egy-egy korábbi póluscsere az élővilág pusztulását okozta volna. Egyes kutatók laboratóriumi körülmények között azt is szimulálták, hogy a mágneses mező erejének hirtelen csökkenése, illetve eltűnése esetén éppen azok a jelenségek „sietnének” planétánk megmentésére, amelyek pusztító hatásaitól annyira rettegünk: a napszél ugyanis percek alatt egy új mágneses mezőt hozna létre a Föld körül. Ezek szerint tehát valójában nincs is miért aggódnunk? Talán már a közeli jövőben kiderül…

Egyelőre csupán reménykedhetünk abban, hogy a pólusváltás nem akkor, és nem egészen úgy következik be, ahogyan a sötét „világvége-jóslatok” feltételezik. Bár a pólusok felcserélődése kétségtelenül reális veszélyt jelent, nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az emberiség évezredeken keresztül győztesen került ki a természettel vívott harcból. Ha pedig semmilyen módon nem kerülhetjük el a „világfelfordulást”, akkor egyszerűen bele kell törődnünk abba, hogy ez az elkerülhetetlen sors vár ránk vagy leszármazottainkra…

forrás:hihetetlen magazin