Német holdbázis 1942-ben?


A világ figyelme ismét a Hold felé fordult. Az Egyesült Államok legkorábban - a jelenlegi tervek szerint - 2018-ban tér vissza égi kísérőnkre. Eközben az Európai Unió is gőzerővel folytatja saját fejlesztéseit az Aurora Program keretében, hiszen ők sem szeretnének lemaradni, ám az újdonsült űrnagyhatalom, Kína sem. Esetleg valamennyiüket megelőzi. De tényleg 1969-ben sikerült először a Hold felszínére embernek lépni? Esetleg a nyilvánosság előtt titokban tartva mindez már Németországnak 1942-ben sikerült? Egyre több hackernek sikerül a titkos NASA, CIA, stb. adatbázisokba bejutni, az ott talált információk pedig ezt az állítást látszanak alátámasztani. De nemcsak itt lehet e dolgok nyomára bukkanni, hanem a korabeli újságcikkekben is.


A köztudatban mindig is éltek a ,,német csodafegyverekhez" kapcsolódó történetek. Sajnos kevés bizonyíték maradt fenn róluk. Egyes kutatók úgy vélik, a németek már az 1940-es évek elején igen fejlett technikai ismeretekkel rendelkeztek, és pontosan senki sem tudja megmondani, ezek honnan származtak. Vannak akik egyenesen földönkívüli eredetű technikáról beszélnek, akár egy lezuhant csészealj megszerzése, akár az idegenekkel ápolt kulturális kapcsolat révén. A legfrissebb ismereteket Vlagyimir Tyerzsiskij, az Amerikai Disszidens Tudósok Akadémiájának elnöke tette közzé egy tanulmány keretében. Ebből közlünk részleteket.

A Cygnus tervezet

A németeknek talán már 1942-ben sikerült leszállniuk a Holdra, felhasználva ehhez a légkörön kívüli repülésre képes ,,rakéta csészealjaikat", a Miethe és a Schriever típusúakat. A Miethe-féle rakétajárművek 15, illetőleg 50 méteres átmérővel készültek, a Schriever-Walter-féle szerkezetek turbináit már bolygókutató járművek meghajtására is elegendő teljesítménnyel ruházták fel. Átmérője elérte a 60 métert is, tíz szintes felosztása és 45 méteres magassága bőséges teret biztosított a személyzetnek.

A Miethe-2a repülőgép 

Az Egyesült Államokat elhagyó tudósok némelyike arról számolt be, hogy a Holdra vonatkozó ismeretek némelyikét bizony meghamisították. Égi kísérőnk ugyanis vékony légkörrel rendelkezik, a víz pedig jóval nagyobb gyakorisággal fordul elő rajta, mint ahogy az a köztudatban él. Ismert egy fotó, ahol egy már csontvázzá bomlott emberi test közönséges farmernadrágot visel. A ,,hivatalos holdra szállás" kapcsán becsúszott számtalan gikszernek köszönhetően jó néhány tudós kételkedett a NASA verziójában, köztük olyanok is, akik a holdra szálláshoz használt hordozórakétát építették. Az egyik mérnök az Alternative-3 című ötórás dokumentumfilmben beszámol arról, hogy az általuk tervezett Saturn rakéták bizony igen gyakran felrobbantak, tisztára megbízhatatlanok voltak, s emiatt teljességgel alkalmatlanok egy holdutazás sikeres lebonyolítására. A NASA tehát a Hold kapcsán (sem) mond igazat. Erre persze megvan a maga jól meghatározható oka: nem szeretnék, ha más országok is megismernék a titkot.

Schriever ,,ufója".

Az előkerült adatok szerint 1942-ben a németek, mihelyt leszálltak a Holdra, meglehetősen unalmasnak találták a dolgot, mindenesetre nekiláttak alagutakat építeni. A II. világháború végére el is készültek egy nem túl nagy kutató-bázissal. A technikai fejlődés mindeközben nem állt meg, 1944-et követően sikerült kidolgozni a szabadenergia-felhasználást meghajtó erőként a Haunibu-1 és -2 űreszközök számára; emberek, különböző anyagok és az első robotok Holdra szállítása ezután jelentősen könnyebb lett. Amikor az első közös orosz-amerikai titkos holdraszállás megtörtént az 1950-es évek elején saját repülő csészealjuk felhasználásával, első napjukat a németek felszín alatti bázisán töltötték - vendégként.

Az 1960-as években nagyméretű orosz-amerikai bázis épült ki a Holdon, ennek lakossága mára már elérhette a több tízezer főt is - amiként erről a szóbeszédek beszámolnak. 1945-ben a háború végét követően a németek tovább folytatták űrkutatási törekvéseiket a Föld déli pólusának közeléből, a Neu Schwabenland nevű kolónia közeléből. Erről a bázisról már számos leírás megjelent, sőt, fényképek bukkantak fel a földalatti űrközpontjukról is.

Német-olasz-japán katonai kutatás-fejlesztési együttműködés

Renato Vesco szerint a németek jelentős mennyiségű modern fegyvertechnikai ismeretet osztottak meg egyik legfontosabb szövetségesükkel, az olaszokkal, a háború idején. A Fiat kísérleti telepén, a Garda tó közelében, az egyik üzem az ismert katonatiszt, Hermann Göring nevét viselte, az olaszok itt végeztek kutatásokat számos modern fegyverrendszerrel, például Németországban gyártott rakétákkal és repülőgépekkel.

Renato Vesco létezését is próbálták letagadni a igazság feltárásában ellenérdekelt erők. Azonban sikerült kideríteni, az olaszországi Aronában született 1924-ben. Szakképzett pilótává vált 1944-ben, később az Olasz Légierő technikai részlegét parancsnokolta. Megbecsült tagja volt 1943-tól az Olasz Repülőtechnikai Szövetségnek, űrhajózási tanulmányokat is folytatott, különösen a hajtóművek terén, emellett számos tudományos cikk és könyv szerzője.

Renato Vesco egyik könyvének borítója. Szerzőtársával részletesen beszámol benne az általa végzett kutatásokról és fejlesztésekről.

Hasonló okokból és módon a németek igen közeli kapcsolatokat ápoltak japán szövetségesükkel is, őket is ellátták jó néhány korszerű fegyverrel. Szakberkekben felbukkant egy fénykép is a V-1-es egyik pilótás verziójáról. A különös az, hogy Japánban, a Mitsubishi cég állította elő. A háború legjobb vadászgépét, az ellenütemű ikerlégcsavaros Domier-335-öst a Kawashima Művekben is gyártották. Szintén megjelent fotó a Japán Császári Haditengerészet tisztjeiről, akik az akkoriban legkorszerűbbnek számító német radarállomást tanulmányozzák.

Egy Los Angelesben dolgozó japán kutató beszámolt arról, hogy apja a II. Világháború alatt technikusként dolgozott a Japán Repülőgép-kutató Hivatalban. 1945 júliusában, két és fél hónappal a háború Németországban való véget értét követően, hatalmas német szállító-tengeralattjáró kötött ki Japánban, a legújabb német találmányokat vitte - két szférikus, szárny nélküli repülőeszközt - alkatrészekre bontva. A japán kutatási-fejlesztési csoport összerakta a gépeket, követték a németek instrukcióit, az eredmény meglehetősen szokatlan és bizarr volt - ott állt előttük, valamennyien láthatták -, egy gömb alakú repülő szerkezet, szárnyak és légcsavarok nélkül, melyről senki sem tudta, igazából miként képes a repülésre.

Feltöltötték üzemanyaggal, megnyomták az indítógombját a pilóta-nélküli repülőgépnek, mire az megremegett, lángok csaptak ki belőle, majd felrepült az égbe. Soha sem látták viszont. A mérnökök igen csak megrémültek e váratlan viselkedés láttán, így azonnal felrobbantották dinamittal a második prototípust, és igyekeztek megfeledkezni erről az egész incidensről.

Fotók német ,,ufókról".

Német-japán marsrepülés 1945-46-ban

Nem hivatalos német források, a Thule társaságtól szerzett dokumentumfilmje szerint, a Haunibu-3 egyetlen elkészült példányát - a 74 méter átmérőjű, meglehetősen elrettentő kinézetű haditengerészeti színekben pompázó szerkezetet választották ki a század talán legvakmerőbb küldetésének végrehajtására, a marsutazásra. A szerkezet csészealjat formázott, a nagyobbik fajta, Androméda névre keresztelt tachionhajtómű mozgatta, négy fegyvertornyot hordozott, 3-3 nagy kaliberű haditengerészeti fegyverrel. (A négy fegyvertoronyból hármat fejjel lefelé irányoztak, a csészealj alsó részéhez csatlakoztak, a negyedik a jármű tetején volt, egyben a személyzetnek is helyet biztosított.

A V1-e repülőgépet már pilóta vezette. A programmal a Reichenberg Project kódnév alatt ismerkedhetünk meg bővebben. Kamikáze-jellegű öngyilkos repülésekre használták. Igyekeztek minél nagyobb távolságot leküzdeni vele. Állítólag sohasem vetették be ütközetbe.

Az öngyilkosságot önként vállaló személyzetet válogattak ki németek és japánok közül, hiszen valamennyien tudták, az utazás egyirányú, visszatérés nincs. A nagy energiájú részecskesugárzás, a magnetogravitációs mezők, valamint a szerkezeti elemek megépítéséhez használt fémötvözetek minősége, oda vezetett, hogy a fém elfáradt és rendkívül törékennyé vált, mindössze néhány hónapos üzemidőt követően. A marsrepülés Németországból indult mindössze egyetlen hónappal a háború befejezése előtt, 1945 áprilisában.

A Haunibu-2 repülő csészealj. Jól megfigyelhető a fegyvertorony. Az kutatók állítása szerint ennek a típusnak a 3-as változatával érték el a németek a Marsot.

Valószínűleg nagy létszámú személyzettel repülhettek, talán százak is lehettek a fedélzeten, mivel az alacsony szintű automatizálás és az elektronikus berendezések szegényes volta a csészealj belsejében mindezt megkövetelte. A legtöbb rendszer valószínűleg az abban a korban megszokott U-hajók működtetési megoldásaihoz hasonlíthatott. Mivel a tachion-áramlás folyamatosan gyengítette a szerkezeti elemeket, a hajtóműveket nem lehetett teljes energiával dolgoztatni, így a mars utazás nyolc hónapig tartott.

Kezdeti rövid hajtómű-impulzust adhattak a járműnek, a Mars felé mutató pályára lendítve az űrhajót, felhasználva ehhez a közeli Föld erős gravitációs terét, hogy aztán kezdetét vegye a nyolc hónapos, ellipszis pályát befutó utazás, de már kikapcsolt hajtóművel. A későbbi mars utazások, a közös szovjet-amerikai űrhajó 1952-ben, vagy a Marconi Project Vatikán űrhajója 1956-ban Argentínából startolva már mindössze 2-3 nap alatt elérték a Marsot, mivel meghajtó-rendszerük az egész úton működött, az út első szakaszában folyamatosan gyorsítva, a második szakaszán folyamatosan lassítva az űreszközt.

Valószínűleg kisebb Kohler konvertereket használtak a rendszer és a fedélzeten lévő életfenntartó rendszerek energiaellátására. Arra vonatkozóan nem sikerült még információt gyűjteni, vajon ezen az űrhajón képesek voltak-e már mesterséges gravitációt kelteni, ám ezt elvileg könnyen megtehették a hajó hatalmas antigravitációs hajtóműveinek felhasználásával.


Csontváz a Holdon. Japán kutatók vették észre, a részükre átadott, amerikai holdra szállások alkalmával készült fotókon.

A Haunibu-3 kemény leszállást hajtott végre a Marson, majdnem összetörött, aztán végigcsúszott a sziklás talajon, míg meg nem állt. A hajtóművek kijavíthatatlanul tönkrementek, de a legénység túlélte az eseményeket. Mindez 1946 januárjában történt. A becsapódás-jellegű marsra szállás nemcsak a tachion hajtóművel elégtelenségéből adódott, közrejátszott a mars kisebb gravitációs tere, a tachion-hajtóművek így kevesebb energiához jutottak, a Mars ritkább légköre is közrejátszhatott, nem számított jelentős tényezőnek a jármű fékezésében, amint ahogy azt a Földre való visszatéréskor manapság is alkalmazzák.

Az űrhajó hatalmas csészealj formája egyébként igen jól fékezhető a légkör felhasználásával amikor belép az atmoszférába, hiszen a menetirányban kiterjedt felülete mindezt biztosítja.

A Mars Global Observer által térképészeti célokkal készített fotószelet egyik részlete. Tisztán látható rajta a ,,repülő csészealj". Vajon német? Amerikai? Japán? Netán idegen?

Az is rejtély még, vajon miként tudták megoldani a németek az űreszköz friss levegővel való ellátását nyolc hónapon át ekkora személyzet számára. Minden jel szerint modern életfenntartó rendszereket használtak, a nagyobb Walter turbinák továbbfejlesztett változatát, olyasféle szabad energia-rendszert, amilyeneket egyes tengeralattjáróknál is alkalmaztak, így azok keresztül-kasul beutazhatták az óceánt a felszínre emelkedés szüksége nélkül.

Ezeknek a bázisoknak a további sorsáról, illetőleg a jelenleg is zajló titkos tevékenységekről keveset tudunk. Még kevesebbet az általuk alkalmazott technikai megoldásokról.

Kérdések

Érdemes talán elgondolkozni azon, hogy a XXI. Század kezdetén egy akkora hatalom, mint az USA kb. 15 évnyi megfeszített munka, és sok tízmilliárd dollár árán tud csak a Holdra eljutni, holott ezt állítólag már ,,hivatalosan" 1969-ben megtette, a nulláról indulva és mindössze hét év alatt. Valóban tényleg létezne egy hihetetlenül fejlett, a legszigorúbb titokban tartott űrprogram, ráadásul olyan űrprogram, melyben valamennyi vezető nemzet aktívan részt vesz? Tényleg el lehet fedni a világ elől egy ekkora hihetetlen vállalkozást? Sokak szerint nem, s pl. a német ,,ufókra" vonatkozó állítások szerintük merő kitalációk, hazugságok. Igen ám, de a tagadók bölcsen hallgatnak arról, vajon miként került farmernadrágot viselő csontváz a Hold porába, illetőleg vajon ki és mikor gyártotta a Mars egyik kráterének szélén pihenő hatalmas repülő csészealjat? Vajon miért hamisítják folyamatosan - mind a mai napig - a mars fotókat? Miért nem láthatunk fényképfelvételeket a Hold túlsó oldaláról? Miért nem tudhatjuk meg hova lett a németektől a II. Világháború végén zsákmányolt technika? Stb.

Egyszer minden titok kiderül.

forrás: blog.xfree.hu